Leereszkedés Dobogókőről szűz hóban Kiskovácsiba

Útvonal: Kiskovácsi - busszal Dobogókő - Sikárosi-rét - Salabasina-árok - Kiskovácsi

A szombati túránkat a 'sétálunk egy nagyot, de semmi megerőltető' felkiáltással szerveztük. Mivel hét közben esett a hó, ezért gondoltuk, hogy Dobogókő lesz az ideális, mert ilyenkor biztos szép. Dobogókő hegyvidék, felfelé sétálni pedig fárasztó, ezért a tervben csak a lefelé sétálás szerepelt. Na hogyan kivitelezzük ezt? Hogy máshogy, mint hogy busszal felvitetjük a fenekünket. Semmi megerőltető, csak kényelmesen. Aztán lefelé sétálunk, vagy ha úgy adódik csúszunk. Ha egy ilyen túrát tervezünk, akkor nézzük meg a menetrendet előre, hogy megkíméljük magunkat a kellemetlen várakozástól a téli fagyban. Ami esetleg még a kocsmába tessékelne és elmaradna a túra. 

Kilátás Dobogókőről

A Dobogókő-Kiskovácsi távolságot lőttük be, amiről úgy gondoltuk, hogy tartható. Ezért a busz indulása előtt 10 perccel meg is érkeztünk a Kiskovácsi Kórház parkolójába, ahol leraktuk az autót. 5 percet még sütkéreztünk a buszmegállóban, mert szerencsére szikrázott a nap. A busz minimális késéssel meg is érkezett. Ilyenkor azt kell tudni, hogy ha késve érkezünk a megállóba, akkor a busz biztos, hogy pontosan jön, és lekéssük. Úgyhogy semmiképpen se hagyjuk meg ezt az örömöt a buszvezetőnek.

A menedékház

Miután megvettük a jegyet és kényelembe helyeztük magunkat, egy unalmas buszút vár ránk a csúcsig. Itt bizony elő kell vennünk a beszélőkénket, ha kellemesen akarjuk eltölteni az időt. Ha egyedül vagyunk, élvezzük a tájat. A hosszú autókázás után megérkeztünk Dobogókőre, ahol akkora tömeg fogadott minket, hogy a busz nem tudott a megállóba beparkolni. Így az autók közé kellett kiszállnunk. Elkezdtük a kirándulást, első megállónak a kilátót választottuk. Mikor odaértünk, azt láttuk, hogy nem látunk semmit. Ugyanis akkora köd volt, hogy a közeli hegyeket csak-csak, de a Dunát már egyáltalán nem láttuk, mert teljesen ködbe burkolózott.

Miután túltettük magunkat azon, hogy nem lesz kilátásunk, elindultunk megkeresni a túraútvonalunkat jelző színes ábrácskát. Út közben elmentünk a Báró Eötvös Loránd Menedékház mellett, ami előtt rotyogtak a bográcsok. Halászlé, pörkölt, gulyás..minden mi szem-szájnak ingere. Bent zsíros kenyér és pogácsa. Ne feledjük, hogy ez egyben az utolsó előtti lehetőségünk arra is, hogy civilizáltan pisiljünk. 

Útban a kilátóhoz

A sípálya

Na de még mielőtt az erdőbe vetnénk magunkat, ott a sípálya. Még el sem értünk a sílifthez, amikor akaratunkon kívül meghallgathattuk az előttünk sétáló, sportszerkóban lécekkel kacsázó úriembert, aki arról mesélt a mellette haladónak, hogy a sílift árával és a parkolással is átverték. No comment. Akárhogy is, a pályán azért nem volt hiány síelőkben. Úgy látszik itt megmutatkozik a föld szívének jótékony hatása is, mert még a panorámából is többet láttunk, ugyanis kisütött a nap. Ha még mindig nem látogattunk el a mellékhelységbe, akkor számoljunk vele, hogy az elkövetkezendő 3 órában egy olyan helyet sem fogunk találni a kopasz erdőben, ahol ne szúrnának ki fél km-ről. Ezekkel a gondolatokkal indultunk a fák közé, ahol nem találtuk meg a kék sáv jelzést, így jobb híján elindultunk a kék körtúrán.  

Hókristályok

Végül is, ez nem bizonyult rossz döntésnek, mert utólag kiderült, hogy másik három jelzés is ott halad, csak azok valahogy elkerülték a figyelmünket. A fatörzsre fagyott hó veszélyei ugye.. Ez volt a kirándulás legszebb része, nyugalom, napsütés, hó kifulladásig mindenfelé.

Ha tudtuk volna, hogy mi jön ez után, akkor még jobban kiélveztük volna a helyzetet. A főútra leérve ugyanis pirinyó kitérővel folytattuk a sétát, miután nem találtuk a kék sáv továbbvezető részét. A vicces a dologban, hogy nem is volt továbbvezető része, merthogy azt a szakaszt lezárták. De térkép híján nekünk erről fogalmunk sem volt, és mint a jó vadászkutyák, kiszagoltuk a legelső irányban megfelelő utat. (Tanulság: legyen nálunk térkép, ha ismeretlen helyre megyünk) Lehet, hogy fel kellett volna tűnnie, hogy nincs jelzés a fákon, és hogy a hó teljesen érintetlen egy sífutó nyomait kivéve, aki 5 méter után visszafordult.. De akkor ez annyira nem tűnt fontosnak, hiszen csak ez lehetett a megfelelő irány. A szűz hóban élvezkedve sétálgattunk, amikor egyszer csak megint lett a semmiből egy kék jelzés az egyik fán. Ez nagyszerű érzéssel töltött el minket, és még nagyobb önbizalommal vetettük bele magunkat a rengetegbe. Kicsit elbizonytalanított ugyan, hogy délután 4 óra körül meghallottunk egy közelünkben eldördült lövést, és a lesek száma egyre nőtt, de már nem volt megállás. A stressztűrésünk már határait feszegette, amikor kiértünk egy kereszteződésbe, és megpillantottunk két velünk szemben jövő kirándulót.

Dobogókő főutcája

Itt találkozott a kék és a piros jelzés, így kiderült, hogy mégis jó irányba jöttünk. Nagy levegő, boldogság, újra felcsillant a remény, hogy a sétát mégis a tervek szerint folytatjuk.  Még mellékesen kacagtunk egyet a két turistán, akik mögöttünk jöttek, feltételezve hogy hozzánk hasonlóan a kellemes kis sétájuk már felderítőtúrává változott. Ki más mászkálhatna majdnem sötétedéskor az erdő ezen részén, mint az akinek fogalma sincs merre van. A piros sáv a Sikárosi-rétre vezetett minket. Kisebb bosszankodás után, hogy a fényképezőgép lemerült, és a szürkületben már nem tudunk vaku nélkül fotózni vágtunk át a réten. E közben többször megbizonyosodtunk róla, hogy a másik két turista is arra jön, biztos ami biztos. A rét amúgy kifejezetten szép lehet nappali fényben. Jobbra láttunk egy elhagyatott házikót kúttal a kertjében. Ezt az eszünkbe véstük vész esetére, ha már a fagyhalál környékezne a keringésben.  

Ösvény a hóban

Bükkipusztánál a rét másik oldalán, 100%-os biztonsággal választottuk ki a három felé szakadó útból a megfelelőt. Kisebb sokként ért amikor az csúszós, jeges ösvény elkezdett emelkedni, és ezt sehogy sem akarta abbahagyni. Abba már beletörődtünk, hogy valószínűleg ránk sötétedik az erdő, és már csak ezért imádkoztunk, hogy legalább telihold legyen. (Tanulság: ha télen kirándulsz, mindig indulj el időben) De hogy még felfelé is kell menni, ez azért övön aluli volt.. minden erőnket összeszedve felverekedtük magunkat a hegy tetejére, mialatt félholtan próbáltunk néhány pillantást vetni a bal kéz felől elterülő csodás kilátásra. Felérve újabb kereszteződést találtunk, ráadásul 4 elágazással. Kisebb tanakodásba fogtunk, hogy ugyan merre is menjünk, amikor beért minket a két amatőrnek nézett kiránduló és kedvesen felajánlotta, hogy rápillantsunk a térképükre. Kisebb égés és szapora köszönjükök közepette egy pillantással nyugtáztuk, hogy merre is az arra, és immár biztonságban éreztük magunkat az út utolsó szakaszán.  

Csak mi és a nagy fehérség

Újabb szürkületben már alig kivehető, de nappal kétségkívül gyönyörű tájak sora mellett haladtunk el. Még egy aranyos kis forrást is találtunk, aminek mint később megtudtuk, Salabasina-forrás a neve, merthogy a Salabasina-völgyben van. Rettentő kreatív. Nem sokkal később belebotlottunk a civilizációba úgy 30 szánkózó gyerek formájában. Gondoltuk ha ők még ilyenkor itt viháncolnak, akkor biztosan nincs már messze a cél. Ezen a részen a napsütés megolvasztotta a havat ami jól visszafagyott, és így iszonyatosan csúszott. A jégdarabokon szenvedni a majdnem teljes sötétségben már önmagában is élmény, főleg ha még arra is figyelned kell, hogy a 30 gyerek közül valamelyik el ne kaszáljon hátulról a szánkójával. Amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytuk a kis csoportot és láss csodát, találtunk helyettük néhány házat. Ezeket nem nagyon tudtuk hová tenni, de itt már volt közvilágítás, így izgalomra nem volt semmi ok. A főútig bizonytalanságban haladtunk, majd a szemben lévő buszmegálló segítségével megállapítottuk, hogy valahol nagyon el kellett volna mennünk balra, ahol bizony nem mentünk. Így végül a főút szélén, a szembe jövő autók elől fél méterenként a hóba ugrálva jutottunk vissza a Kiskovácsi Kórházhoz.